Még emlékszem rá, amikor fiatalabb koromban, ha nem sikerült valami, akkor a család össznépileg jött, hogy rögtön de azonnal felvidítson. Hogy jaj, nehogy szomorú legyek. Nem is tudom, mit gondoltak, szerintem abnormális módon féltek attól, hogy a szomorúság örökké fog tartani. Ez elég groteszk jelleget is szokott ölteni akkor, amikor például egy fiúról volt szó, akiről úgymond ők “beszéltek le”. Mert bizony sok ilyen előfordult: elmagyarázták, hogy miért nem jó nekem az illető srác. Én pedig, mint amolyan gyerek, bevettem, mert egy gyerek így működik.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
A család véresen komolyan tekintette az ilyen fiús ügyeket, már látták az ásó-kapa-nagyharangot, és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ezek csak tinédzserkori próbálkozások a részemről. Nem mások, mint ismerkedések a másik nemmel, amelyek később úgysem jutnak el egy magasabb szintre, ha a fiú tényleg nem illik hozzám.
Szóval elég groteszk (és sokszor álságosnak tűnő) ügyek is alakultak abból, hogy úgymond először keresztbe tettek nekem minden lehetséges módon, aztán pedig jöttek vigasztalni. Gondolj bele: valakinek a lábára mondjuk szántszándékkal rálépsz, mert azt hiszed, hogy az jó neki, aztán pedig befogod a száját, hogy ne ordítson. Kész agyrém.
De nem is ezt akarom kihozni a mondanivalómból, hanem azt, hogy nem hagytak szomorkodni.
Pedig veszteség esetén (főleg ilyen veszteség esetén, amikor az ember kiszolgáltatottnak és bepalizottnak érzi magát) teljesen normális dolog a szomorúság, sőt, a harag is, hiszen elvesztettél valamit, és mások visszaéltek a hatalmukkal veled szemben.
A probléma legjobban ott jön ki, ha nem hagynak szomorkodni, nem hagynak tombolni kellő mennyiségben. Mert akkor eltávolodsz a saját érzéseidtől, saját magadtól. Nem tudod feldolgozni a veszteséget, nem tudod újraszervezni az életedet, elfojtod az érzéseidet. Ha rendszeresen előfordul ilyen szomorúság és harag elfojtás, akkor később halmozottan, lehet hogy lelki zavarok: depresszió, pánikbetegség, szorongások, félelmek formájában törnek rád újra ezek az elfojtások. Mert hogy fel fognak törni a lelked mélyéről valamikor, az ezerszázalék.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Hogy miért írtam le mindezt?
Mert most is, egyik pillanatról a másikra rám tört egy kisebb mélabús állapot. De már el tudom fogadni, valószínűsítem, hogy valamilyen gyerekkori elfojtás maradványa, és nem futok el előle, szembenézek vele, átélem. És tudom, hogy el fog múlni. Hiszen semmi sem tart örökké, ez sem. Viszont lehet, hogy valamit felismerek belőle, magasabb szintre emel a feldolgozása.
Te hogyan tudod kezelni a saját szomorúságodat, a saját érzéseidet?
Szemléltető fotók: http://www.freeimages.com/assets/183009/1830080435/thorns-1-1172414-m.jpg http://www.freeimages.com/assets/183130/1831291577/ever-so-lonely-1194493-m.jpg
